A helyi ismerős legmagasztalandóbb erénye, hogy rögtön tudja hova vigyen enni. Ezek a helyek - főleg Ázsiában - nem a város legszebb részein vannak. Még csak angolul sem beszél senki. De még az is előfordulhat, hogy le sem tudsz ülni. Ráadásul egyedül az ember azt sem tudná pontosan melyik helységbe lépjen be!

A helyiek majdnem minden este ilyen kis bárokban esznek, egy nehéz nap munkája után. Ez része a rutinnak, melyet a szüleiktől és azok szüleitől vettek át.

Köszönöm istenem, hogy a japánok ennyire igényesek az ételeikre. Meg a saké-ra! :)

Mi kóborló lelkek gyakran keresztezzük egymás útját, majd más irányba haladunk tovább. Itt a Lake Powell partján egy sirályhoz volt szerencsém.

Igaz személyesen nem találkoztunk, de a hátrahagyott nyomok egyértelműen jelezték ittlétét. Annyit hagyott hátra, amit a világ egy szélfújással elrendez. Minden visszaállhat az egyensúlyi állapotba pillanatok alatt.

Hátranéztem a saját nyomaimra. Nagyobbak és mélyebbek voltak és talán a zsepim is kihullott mikor leguggoltam. Közben hangosan kacagtunk és kattogtattuk a gépeket.

Igaz mi is itt élünk. De nem csak mi ugye?

Ő már majdnem a túloldalon volt, amikor rájöttem hogy akartam egy képet készíteni. Már nyilván nem kérhettem meg, hogy jöjjön vissza, az nem lett volna túl kedves. Így ez így sikerült. Spontán későn.

Itt San Diegoban épp a tetőfokára hágott a forróság. Miért is ácsorgok az út közepén? Valahogy tetszettek ezek a végtelen, kopott utak, klisé pálmafákkal és túl nagy kocsikkal.

Ebben az álmos pillanatban bármi megtörténhetne. Csak az nem hogy a húgom az út közepén legyen, amikor elkészítem a felvételt.

Nem biztos, hogy szabadna fényképeznem itt, ezen a szent helyen. De érvelésem gyorsan jóváhagyja, remélve hogy az itt nyugvók már rég el is feledték földi létük.

Van valami az ír kis zegzugos temetőkben, ami vonz és nem taszít. Valami mélyre nyúló béke, melyet csak a varjúk károgása és a közeli tengerpart hullámzása ölel körül.

Valamint az eső - amely bármelyik pillanatban nekikezdhet.

Kanálisok, biciklik és csónakházak? Ez csakis Amszterdam lehet!
Egy nagyon hűvös, szürke nap volt, mely mindent fekete-fehérré varázsolt.
De amint ehhez a kanálishoz érkeztem, tudtam hogy ez más lesz. Ide beköltözött az ősz is.

Az ősz, a naracssárga, a hulló faleveleivel, a hideg szellőtől fodrozódó vizével.

Sosem szerettem az őszt, pedig az egyik legszínesebb évszak. Mire képes az elmúlás. Micsoda pompával tud búcsúzni az ami már jövőre nem lesz!

A sárkány meredten bámult rám, mintha bármelyik pillanatban meg akart volna mozdulni. Ezzel szemben a környezete békét és nyugalmat sugárzott. A tavasz ígéretét.

Mintha ez a kettősség akarta volna szimbolizálni az élet kettősségét. Tetteink fontosak, meghatározzák a jövőt. Jól gondold meg melyik kanálkából iszol. Ugyanakkor kell a kiegyensúlyozottság, kell a belső harmónia, mert bármit választottunk, azzal meg kell tanulnunk együtt élni.

Az egészség, gazdagság és szerelem kanalkáját mind kiittam, vállalom a következményeket!

Itt a fények és misztikus alakzatok földjén, szinte alig van különbség a valóság és a képzelet között. Mi van fönt és mi alul? Mi hatalmas és mi apró?

Mit látsz? Lehet hogy egy hatalmas kősziklát a sivatagban. Vagy egy közelgő homokvihart. De lehet hogy ez csak egy kanyon teteje és a fentről betörő fény.

Engedd el a képzeleted, ha belépsz az Antelope Canyon-ba!

Alszik a város. Vibrál a levegő a melegtől. Kúszik a pára a hajadon. Összemosódnak a színek. Mindenki itt akar lenni, de senki sem.
A város vendégei tartják az ütemet. Hajtja őket a kíváncsiság. Csak mennek és mennek felfele. Mindent fel akarnak fedezni.

Megszerettem a várost az első pillanattól fogva. Ő nem válogatott, engedte hogy a nyüzsgő lábak szabadon tapossák, járják be újra és újra.

Eso es Barcelona.

Csak itt leltem nyugalomra. Itt éreztem azt az ősi energiát, egyensúlyt, melyet ettől a földtől vártam.

Japánban megtanulod elfogadni és megszeretni az európai tömeget és forgalmat. Az ittenihez képest nem is léteznek ezek a fogalmak otthon.
Egy nagyon hosszú nap legvégén értem ide. Már az is siker volt, hogy ideértem, alig záróra előtt pár perccel.

De itt voltam és végre senki nem volt körülöttem. Nyugalmat és békét éreztem. Itt vagyok Kyotoban a Kinkaku-ji templom kertjében. Ezt a területet úgy tervezték, hogyha Buddha úgy döntene, hogy lejön a Földre, itt is otthon érezné magát.

Egyetértek Buddha tisztelőivel, ez a hely csodásra sikeredett.

Mi más reprezentálhatná a tavaszt, mint egy virág? De nem is akármilyen virág: egy orchidea!
Mert ezek a lények többek, mások, mint bármelyik szirmos társuk. Ezt nem tudhatod, amíg nem osztod meg egyel a nappalid.

Érzékenyek, van hogy fél évig nem növesztenek új virágot, vagy akár mindenféle előzetes jel nélkül elpusztulnak, pedig te mindent beleadtál.

Aztán ez történik és megbocsájtasz.

Ahogy a tavasz is megbocsájt a télnek.