Az legeleje könnyű.
A baleset hamar megvan és jó ideig nem is érted mi történt veled. De mi marad utána? Pontosabban ki marad utána?

Arra kell számítani, hogy a kórházból kilépve csap arcon a valóság. Addig mindenki segít, a kórterem úgy van kialakítva hogy minden simán menjen. Az ápolóknak köszönhetően sosem vagy egyedül, ha kérdésed van azonnal kapsz rá választ. De amint elhagyod a burkot, visszatérsz a megszokottba, rájössz mennyit változtál, mennyire "nem férsz bele" az addigi környezetbe. Sutának, kábának és hasztalannak fogod érezni magad. Ráadásul akkor térsz magadhoz hogy - hoppá, ezt is meg kellett volna tudnom!

Ez a történet azért is kerül ide írott formában, mert sajnos ilyenkor csak az érti min mész keresztül, aki már hasonlót elszenvedett. Ezért vagyok itt - leírni azokat a válaszokat, amiket én kaptam menet közben. Egy virtuális kezet nyújtva Neked. Mert egy szép napon tényleg minden jobb lesz, annak ellenére hogy most pocsék. Ne add fel! Ne engedj be még több rosszat oda, ahova már jutott elég.

Talán az első kint töltött napokban az a legfontosabb, hogy pihenj. Egyél, beszélj és aludj. Ha szükséged van segítségre, ne félj kérni. Remélhetőleg szerető közegben vagy, mindenki csak arra vár hogyan tegye könnyebbé a kezdeteket. Nézz filmeket, olvass ha tudsz. Vagy néha csak legyél. A tested hatalmas sokkon van túl, ne erőltess semmit. Türelem!

Nekem mindkét kezem használhatatlanná vált, mert a jobb vállam kiugrott és eltört, a bal mutatóujjam pedig nyílt törést szenvedett. Semmit sem értem el, de a mozdulatot a jobb kezemmel még csak el sem tudtam kezdeni. De bármit is éltél át, bármi is zavar, hidd el hogy vége lesz! 4-6 hét és nagyjából beforrnak a csontok. Ennyit kell kibírj, ezután már a közérzeted is évezredekkel jobb lesz! Most még nem biztos, hogy elhiszed ezt nekem, de 3 hónappal később itt vagyok és blogot írok. Még nincs vége, de már ember vagyok, emberszerű tulajdonságokkal és tettekkel.

És mi nagy túlélők vagyunk. Te meg én.