2015. április 23.-án én is könnyen lehettem volna halott. Aznap történt, amit ha tudok előre jobban felkészülök az elkövetkezendő időszakra. Bárcsak ezt jobban meg lehetne érezni. Hogy valami egyszercsak berobban az életünkbe és teljesen megváltoztatja azt.

3 hónapja nem vagyok önmagam. Vagyis egy új önmagam született, mely napról napra gyógyul, de mégsem lesz ugyanaz, aki voltam. Még akkor sem ha teljesen felépülök.

Új kihívás megtalálni a szépet a gyógytornában, a fájdalomban, a limitáltságban. Eddig a korlátlan lehetőségek világában úsztam. Nem létezett a nem-tudom fogalma. A nem se nagyon. Most a nap első sugaraitól, a sötét éjszaka kezdetéig velem van.

Tünetek? Elütött egy quad. Pontosabban fogalmam sincsen mit történt. Egyik pillanatban még egyben voltam, a következőben már nem tőlem függött a sorsom. Lehetett volna ez egy szép nap is. Lehetett volna eseménymentes. De nem az lett, hanem inkább magával sodort és belepréselt a földbe. Kirántotta és eltörte a vállam. Kinyitotta az ujjam. Belémart a lábamba. A lelkembe.

Aztán otthagyott.

Másnap ébredtem, telenyomva gyógyszerekkel. Nem foghattam fel mire kelek, nem érthettem a történtek súlyát. A karok nem engedelmeskedtek, csövekkel jött a tápszer. Jól vagyok nem?
-Hívjunk fel valakit?
-Hát persze!
Amikor először szóra nyílt a szám, hogy belesuttogjak a készülékbe, nem is magamról beszéltem. Persze kórházban vagyok, kötések, drótok mindenütt. De ez megoldódik, elmúlik, rendbenjön, nem?

3 napra rá sírtam először. Mikor beragadtam a fürdőszobába és rámzuhant a helyzettel együttjáró nagy büdös valóság is. Ott gubbasztottunk ezzel a borzalmas érzéssel, ketten a sötétben. Akkor tudtam hogy ő sokáig velem lesz, résen kell lennem. A legrosszabbkor fog bekopogni újra és újra.

Egy kicsivel később a világ még egy fordulatot vett. Bezárta kapuit és az arcomba csapta távoztakor. Már teljes tudatában a jelenemnek megtudtam hogy még egy műtét vár a vállamra, mely során 2 csavarral gazdagodom és 1 évig küzdhetek majd a jobb kezem teljes mozgástartományáért.
Eddig bírtam többé-kevésbé erővel és akarattal. Ez már túl sok volt.

De a jó a rosszban az volt, hogy ezt követően már nem vártam okra a síráshoz. Az érzések jöttek-mentek, szó szerint hullámzottak bennem. Beértek az ’Ez nem lehet-ek’ és  a ’Miért? Miért pont én-ek’? Átvette az uralmat az Érzelem.

Miért is gondoltam hogy ez könnyű lesz? Fogalmam sincsen, talán erre vágytam volna. Most hogy már egy kis idő eltelt, talán vissza tudok fordulni és el tudom mondani milyen is az ilyen. Talán meg tudom fogalmazni min mentem keresztül. Talán el tudok én is engedni pár fájdalmas pontot, pár értetlenkedő kérdést.

Szeretném elmesélni gyógyulásom történetét.