Minden nyaraláskor volt egy momentum, mikor becsuktam a szemem és elmentettem a tökéletes pillanatot. A napsütést, ahogy a meleg levegő körbesimogatta a bőröm, a naptej illatát, a sirályok sivítását. Majd egész évben egyre csak ezt a pillanatot vártam, újra és újra. Hogy ott álljak lebarnultan, egészsegesen, fagyit nyalva a szikrázó kék tenger partján és boldog legyek. Valahol minden gyermek így van ezzel. A víz elnevezése végülis mindegy, lehet az a Velencei tó, vagy éppen a Duna holtága is. 

Ki ne szerette volna, ha ezek a pillanatok örökké tartanának? És kinek mondták azt, hogy ez nem lehetséges?

Szóval felnőttünk és igyekeztünk megfelelni az elvárásoknak. Tisztességes polgárok lettünk. Manapság már mi fizetünk azért, hogy pihenhessünk és bár a pénztárcánk limitált, mi mégse engedjük hogy az a bennünk lakozó kisgyermek víz és fagyi nélkül ugorjon vissza a sűrű hétköznapokba.

Nem tudom ti hogy vagytok ezzel, de én ha már nagyon nem bírtam utazás nélkül, sokszor blogokat olvastam. Ilyenkor kalandozok és elutazom az íróval egy távoli egzotikus helyre, ahonnan legszívesebben sosem térnék vissza. Irigykedem és fel vagyok háborodva egyszerre, hogy valakinek ennyi ideje és pénze van, hogy ott lehet. Sokunk teljesen jogosan úgy gondolhatja, hogy mi sosem juthatunk el ezekre a gyönyörűséges tájakra.

Vagy mégis?

Lehetőségek igenis vannak. Nem ülnék itt Új Zélandon és nem írnék blogot, ha ez nem így lenne. 3 hónapos utam során kipróbálom az összeset. A már kitaposott utakat pedig megosztom veletek.

Fogadjátok szeretettel mindazt, amit nem irnak le a csili-vili országjáró blogbejegyzésekben. Azokat a lehetőségeket és buktatókat, melyekről otthon keveset tudni. És hadd legyek nagyon őszinte!

Utazzunk együtt!