Eljött a váltás ideje az életemben. Nem egyik napról a másikra, hanem szépen lassan.

Imádok utazni, de az utazás okozta szabadság elpárolog pár nappal a hazatérés után. Ráadasul sokszor azt éreztem, hogy nyomás alatt vagyok utam során: minél többet kell látni, minél több tapasztalatot kell hazavinni. Elhagyta már valaha az ajkatokat a következő sóhajtás? „Annyi mindent szeretnék látni, de annyira kevés az időm, hogy ez lehetetlen!"

Ez a kijelentés sokszor velem ragadt és kísértett. Miért ne mehetnék hosszabban?
Ilyenkor megszólalt a realista énem: mert dolgoznod kell, nem hagyhatod hátra a családod, edző vagy, nem hagyhatod itt a csapatot, hogyan is élnéd túl?

De egyébként miért is ne?

Amikor megvettem a repülőjegyem Aucklandig, még mindig úgy gondoltam, hogy bármikor meggondolhatom magam az úttal kapcsolatban. Ugyanakkor tudtam, hogy nem fogom. Nem akartam. Szükségem volt egy kikapcsolódásra.
Nekem, magamért. Hogy újra egynek érezzem testem, lelkem. Hogy lássam, hogy képes vagyok rá. Tudtam, hogy sokkal többet érek.

Így 3 hónapja beadtam a felmondásomat és két hét múlva útnak indulok Új Zéland felé. Önkénteskedem szállásért és élelemért. Hát így alakult, hogy ez a blog is átalakul. Csak egy picit, ne aggódjatok!

Íme az  én tengerem.